Vér és Könnyek

Az index felfedezte magának a háromnapos DailyBeast cikket, amit aztán jó érzékkel ki is tett a címlapra. Mégis mi lehetne félelmetesebb egy bénán szelfizett fehér tinicsajnál nikábban, aki éppen a #Jihadra készül? Attól tartok sok minden, de erről majd később.

Az állítás, ami szerint a török titkosszolgálat már bemérte a telefonjaikat, azért sokat elárul, hogy mennyi fogalma van ennek a két különleges hópihének az alacsony-intenzitású konfliktusok, taktikai realitásairól. Valószínűleg már Isztanbulban kikapcsolták őket, mer lemerültek és nem volt mini-usb senkinél. #SADFACE. De végülis tök mindegy, mert a német T-Mobile net előfizetés már úgysem volt jó mar „Görögbe” szóval sehogy se lehet felnyomni halott Alavitákról, és az új egzotikus pasiról a fotókat.

#GPOY me n my #choppa #swag

Az ijesztgetésnek persze nincs vége. Az állítás, amely szerint a dzsihadista csoportok főleg, Nyugat-Európából hozzák az élőerőt egyszerűen nem igaz. Ha igaz lenne, akkor valószínűleg már nem lenne semmilyen háború Szíriában. Amit elfelejtenek ilyenkor, hogy bár tényleg feszült a helyzet a Közel-Keleten, a legtöbb ilyen fegyveres konfliktus még mindig – és szinte kivétel nélkül – moszlim-moszlim háború.

A mártír anyagnak pedig ettől vannak sokkal jobb forrásai. A fent belinkelt tanulmányban is jól látható, hogy többnyire Szaúdiak az áldozatok. Egyrészről mert Szaúd-Arábia egy iszonyatosan frusztrált ország, ahová mióta betörtek, a plázák, a mozik meg a légkondicionálás, egyre és egyre nehezebb lesz magukkal vinni a Wahabita tanításokat a Dodge Pickupjukban. Másrészről pedig, az Arab félsziget, már az Iszlám előtti időkben is olyan hely volt, hogy az #alteros egyéniségek nem húzták sokáig a törzsi viszályokban. Ezért szokás a gazdagabb családokban a fiukat Szíriába/Irakba/Afganisztába küldeni egy kicsit, hogy kieresszék a gőzt. Osama Bin Laden sztorija gondolom elég ismerős. A második ország Líbia, amiről szerintem mindenki hallott eleget az utóbbi időben.

Elég nyilvánvaló, hogy nyugatiak nem sok jóra számíthatnak mellettük akármilyen naivak. Biztos vagyok benne, hogy ugyanazt fogják csinálni, mint akármelyik Nyugaton megpuhult család, egy Tunéziai all-inclusiveon: Panaszkodnak a vécékről, és próbálnak majd térerőt keresni, hogy lecsekkolják hányan tagelték be őket Facebookon. A szíriai gerilla veteránoknak biztos presztízs lehet mutogatni ezeket, a fehér hóvirágokat a sivatagban, de egy idő után nagyon fárasztó lesz, olyannal együtt olyannal hasalni valami aleppói hátsó kertben, aki azt hiszi, mindent jobban tud. Elvégre milyen muzulmán család és gyerek kapcsolat az, ahol a lány nemhogy, csak megszökik, hanem még idegen férfiakkal, chatel az interneten az apja engedélye nélkül?

OMG new Bin Laden is #ontheblock #jihadswag #YOLO

Nem tudom, mi lehet igaz ebből a szex rabszolgaságból, de autót vezetni egy pokolgéppel megrakva mindenki tud, sőt Kalasnyikovval lőni is, ha van két keze. Ott pedig ezekre az állásokra már túljelentkezés van, és a szomszédból jön a képzett munkaerő. A Szíriai lázadóknak sokkal nagyobb szükségük lenne egy közös parancsnokságra, fegyelemre, és tankokra, mint ilyen #egyéniségekre.

Visszatérve arra, hogy „400 brit alattvaló szolgál Szírában”: a top 3 mártírból egyet öngyilkos merénylőnek használtak fel (ami nem éppen a mudzsahedin tápláléklánc csúcsa), a másikat pedig tisztázatlan körülmények között lelőttek, a harmadikat meg elkapták Asszadék, jól mutatja, mennyire illeszkednek be. Továbbá 400 ember egy olyan országból, ahol másfél millió pakisztáni él azért nem olyan jó arány.

De ezek szerint Bécsben sem jobb a helyzet. Ha a százhatvenezer bécsi muzulmánból ez a két 30Y rajongó a #legdzsihádkompatibilisebb harcos, akit ki tudnak állítani, akkor azt hiszem, ideje lenne elgondolkozni, az ottani toborzóknak valami managementváltáson.

Ha egyszer ezek tényleg visszajönnek, erősen kétlem, hogy muzulmán Ramboként fogják irtani az szociáldemokrata kontinens kivétel nélkül nyugdíjas korú lakosait. Legföljebb dobozban valami olyasmi felirattal, hogy: nehezén túl vagyunk, elvettük tőle a telefont.

#LOL

Ismét kiváló dolgok történnek a környéken, és kezdjük megint megérteni mit jelent európainak lenni. Kiváló akkor, hogy ha egy dagadt kocka vagy, aki 27 négyzetméteren él, nincs pénze, felesége, gyerekei és úgy élete általában, viszont Excel táblázatokat tölt ki munkaidőben, utál fürdeni, és szőr nő a nyakán. Bárki akármilyen fétis pornót meg tud nézni ma már nézni ingyen. De Jézus Szíve! Mennyire kevés jól kivitelezett urbánus gyalogos rohamot látni manapság! Európai pedig akkor, hogyha ezt azt jelenti, hogy felégetjük a gazdagok házait és lefejezzük a királyt: első Károlyt vagy Viktort – Janukovicsot, pihenhetsz AVH (tényleg ez a neve).

Érti mi a helyzet

Tegnap kirúgták a vezérkari főnököt, Vlagyimir Zámana vezérezredest, miután az elnök engedélyezte a hadsereg beavatkozását. Egészen biztosan azért mert nem volt hajlandó bevetni katonákat a tüntetők ellen. Ez azt jelenti, hogy jobban érti a negyedik generációs hadviselést, mint a főnöke, továbbá lehet, hogy olvasta Szun-Cét: „Éppen ezért: ha a harcról szóló tanítás biztos győzelmet ígér, akkor mindig felvehetjük a harcot, még ha az uralkodó azt mondja is, hogy ne harcoljunk. De ha a harcról szóló tanítás csak vereséget helyez kilátásba, akkor semmiképpen sem szabad harcba bocsátkoznunk, hiába mondja azt az uralkodó, hogy most pedig harcolnunk kell.” (Szun-Ce: A hadviselés törvényei 10. fejezet)

De miért is veszítene valaki, akinek vannak tankjai, repülői, páncélozott csapatszállítói, mesterlövészei az ellen, aki elkobzott pajzsokkal és sállal támad? Nos, pontosan azért, amiért az izraeliek vesztettek kétezer-nyolcban és az irániak nyertek nyolcvannyolcban. A modern hadtudomány ezt úgy hívja, hogy a gyengeség ereje (power of weakness). A kifejezést a kiváló hadtudós, az izraeli Martin Van Creveld találta ki. Bár a Changing Face of Warnak nincs magyar fordítása (micsoda szégyen), ebben a cikkben is ír róla, az iraki háború kapcsán:

 „In private life, an adult who keeps beating down on a five year old – even such a one as originally attacked him with a knife – will be perceived as committing a crime; therefore he will lose the support of bystanders and end up by being arrested, tried and convicted. In international life, an armed force that keeps beating down on a weaker opponent will be seen as committing a series of crimes; therefore it will end up by losing the support of its allies, its own people, and its own troops.

 Depending on the quality of the forces – whether they are draftees or professionals, the effectiveness of the propaganda machine, the nature of the political process, and so on – things may happen quickly or take a long time to mature. However, the outcome is always the same. He (or she) who does not understand this does not understand anything about war; or, indeed, human nature.”

Az angolul nem tudóknak:

„A magánszférában, hogyha egy felnőtt folyamatosan bántalmaz egy öt évest – még akkor is, hogyha az előtte késsel támadt rá – úgy fog megjelenni, mint bűnöző. Tehát letartóztatják, vád alá helyezik, és társadalmi megvetés tárgya lesz. Nemzetközileg, az a fegyveres erő amely nála gyengébb ellenféllel harcol ugyanígy bűnelkövetőnek fog tűnni. Ebből következően elveszti a szövetségesei, a saját népe, és végül a saját erői támogatását.

 A fegyveres erők minőségétől függően -- legyenek azok sorozottak vagy hivatásosak, továbbá a propaganda hatékonyságától és a politikai folyamatoktól függően stb. – a végső stádium előbb vagy utóbb bekövetkezik. Amely lényegében mindig ugyanaz. Aki ezt nem érti, nem tud semmit a háborúról vagy az emberi természetről”

Nem érti mi a helyzet

Tehát látható, hogy az ukránok győzelme Majdanban valójában ott van a BMP-k kerekei között. Minden egyes tüntető, akit a mesterlövészek megölnek, és lefilmezik, egy újabb szög Janukovicsék koporsójában. Egy idő után akármekkora orosz barát valaki, ha szomszédját lelövik, vagy elkobozzák a házát és lőállásnak használják, esetleg lekötik nála a vizet, egyszerűen kevésbé lesz lelkes, és a végén „dezertál”. Az ukrán lázadók pedig nagyon okosan nem rendeznek saját pogromokat, hiába ijesztgettek a fasisztákkal. Ha okosak nem is fogják elkezdeni és nem lesz belőlük Szíria és Libanon.

A mérsékelten rossz hír nekik az, hogy pontosan a fent vázolt szabályok miatt nem fog segíteni nekik senki. Mert akárki szánna el magát katonai lépésre az egyértelműen károsan hatna a saját ügyére.

Mindezt figyelembe véve megállapítható, hogy ez inkább egy utolsó kétségbeesett próbálkozás azért, hogy Janukovics megőrizze a hatalmát, nem pedig hatékony pacifizálás. Az internet, és a média véget vetett ezeknek a bolsevik és náci módszereknek, amik amnesztiát kínálnak egy gyengébb félnek azért, hogy addig felkészíthessék a „nagy átkaroló hadműveletet". Az új vezérkari főnök Jurij Iljin, a saját érdekében reménykedhet benne, hogy elolvasta a kötelezőket. Mert minél jobban kapálódznak és minél forróbbak az „erősek”, annál többet fognak belőlük a tűzre rakni.

Gyerünk Ukrajna fordíts oda a másik orcádat! Csak legyél benne biztos, hogy közben filmeznek!

Miért kellene a szíriai balhéból kimaradni? Nem Asszad a gonosz?  Nem romlott az egész rendszere? Az alavitáknak igazság szerint meg van az okuk arra, hogy olyan elkeseredett lépéseket tegyenek, mint a szarin gáztámadás civilek ellen. Állítólag Szíriának van a világon a harmadik legnagyobb vegyi fegyver tartaléka. Mégis miért használnák, hogyha tudják, kiváltják a nyugati csapást?

A válasz az Oszmán-Török időkben van. A szíriai rendszert, és a hadseregét jelenleg az alaviták irányítják. A török uralom alatt pedig az alaviták -- és minden siíta -- kaffirnak számított ami nagyjából annyit jelentett, hogy hitetlen, tehát szabadon csinál velük azt az ember, amit akar. A törökök valóban többé-kevésbé toleránsak voltak a vallási kisebbségekkel. Azokkal, akik nyújtottak valamit cserébe: keresztények, akiknek jó európai kapcsolataik voltak (az örmények ugyebár kiestek), zsidók akik tudtak hivatalnoki pozíciókat betölteni.

Iszlamista felkelők kurdokat gyújtanak fel.

Láthatjuk, hogy ez nem éppen kedvez az alavitáknak, ezért megszokták, hogyan lehet túlélni, és ahhoz a módszerhez folyamodtak, amihez minden üldözött kisebbség a történelem során. Összetartottak, nem bíztak senkiben, és próbáltak észrevétlenek maradni. Amikor a pasáknak jó kedvük volt, halálra éheztették őket adókkal, amikor rossz, akkor elrabolták a gyerekeiket, a lányokat eladták kurváknak, a fiúkból pedig janicsárokat neveltek. Arábiai Lawrence például azt állítja : „Egy alavita sohasem árulná el hittársát, és kivételes esetben nem árulna el egy hitetlent”.

A majszaluni csata után 1920-ban fordult a helyzet. A franciák megkapták Szíriát, és pont olyan zárt, és haláltól nem félő közösségre volt szükségük, mint ők. A szokásos módszer, ami egy harcos törzset bízott meg azzal, hogy a piszkos munkát elintézzék, kedvezett nekik. A halálhoz és az embertelen körülményekhez hozzászokott alaviták a franciák 1946-os kivonulására megtöltötték az egész szír hadsereg tiszti karát.

A világháborút követő évek tele voltak az arab országok kísérletezéseivel. Természetesen a katonai puccsok voltak előnyben. Száddámnak ott volt a Tikrit klán, Kadafinak a haverjai, Nasszernek a tiszti kara. Kézenfekvő, hogy az alaviták jöttek ki ebből is nyerően. Szunnitákkal körülvéve nem egyszerű az élet. A most már hatalomban lévő kisebbség mindent meg is tett, hogy a felosztás így maradjon. Ha kellett gyilkoltak. Ha kellett állampolgárokat terrorizáltak. Ha kellett az emberek magánéletébe avatkoztak bele a Sabihán keresztül.

Ugyanakkor nem látom, hogy Asszadék sokkal kegyetlenebbek lettek volna, mint amit a hely, és az idő megkövetelt. A Ba’ath párton keresztül próbálták a szekularizmust elterjeszteni, a szektájuk rituáléit pedig a többségben lévő szunnitákéhoz igazítani. Azt is számításba kell venni, hogy amikor egy olyan helyen, mint Szíria, valaki kiesik a hatalomból, nem éppen nyaralni megy Gorkiba.

Mikor a Muzulmán Testvériség ’82-ben fellázadt Szíriában, jelszavukként a „Keresztények Bejrútba, alaviták a temetőbe” mondatot használták. Az akkori diktátor Hafez al-Aszad lebombázta az ellenállás központjának számító Hama-t, megölve több tízezer embert. Amit John Kerry nem ért az, az hogy mi történik akkor, ha valaki a Levant hegyei között veszít, teljesen mindegy mennyi külpolitikai konferencián, és New England-i vitorlázáson vesz részt.

1978-ban a Gemayel és Frangieh klán összevesztek Libanonban. Nagyjából azért mert Frangiehék Szíriát pártolták, Gemayelék pedig Izraelt. Egyik nap Gemayel úgy döntött, hogy elege van, és megrohamozta Tony Frangieh hadúr házát. A néhány tucat őr gyorsan elesett, majd a házaspárt megkötözték, kihozták a lányukat – az akkor két éves Jihanet – majd a szemük láttára agyonlőtték, ezután a feleség következett, és miután végignézte családja kivégzést Tony-t is megölték. Mindkét család keresztény volt egyébként, szóval még csak vallási ellentétet se lehet felhozni.

Valószínűleg a legtöbb ember inkább meghalna, mint, hogy átéljen egy ilyet, de az egészen biztos, hogy ölne. Ha kell civileket. Ha kell szarinnal.

Ettől nem lesz senkinek jó kedve

A különbség az SAA, és a felkelő csoportok között, hogy még az előbbi, amíg lehetősége van rá, úgy öl, ahogy a nyugatiak a második világháborúban hozzászoktak – tüzérség, légicsapás páncélos roham. Ha az utóbbi nyer, akkor egészen biztosan beindulnak a régi módszerek. Azok, amik karnyújtásnyira történnek az áldozat és a hohérja között, úgy ahogy a fenti példa mutatja.

Lehet, hogy az a szír akinek Aszad lebombázta a házát, vagy akinek a Shabiha halálra verte valamelyik rokonát egy sivatagi börtönben, nem fog velem egyetérteni. Talán igazuk van, talán mégis jogosan állnak bosszút mindenért. Biztos, hogy ott még sokáig fognak így folyni a mindennapok.

De az tagadhatatlan, hogy ez a háború lesz az egyik legdokumentáltabb a világon. Ott lesz az összes szíriai mobilon, kamerán, fényképezőgépen. Nagyon, nagyon komoly kétségeim vannak, hogy bárki a Frangieh klánéhoz hasonló történeteket akarna nézni a hírekben. Legyenek akármilyen kegyetlen hadurak, vagy ártatlan civilek az áldozatok.

Az igazi kérdés az: akar-e felellőséget vállalni az USA, és a többi koalíciós ország, a világ legvéresebb házi videóiért, amik el fogják árasztani a híreket?

Én biztos nem akarnék, még egy állásinterjútól is rettegek.

Véget ért a jóídő. Aminél jobb hír nincs az olyan dagadékoknak, mint nekem, akik jobban félnek a melegtől, mint Napóleon az orosz téltől. Egyszerűen, nincs azaz isten, aki miatt érdemes lenne kibírni a buszon a munkanélküliségből oda-vissza lötykölődni, a pisztolytáskámra, a szagomra, és a szar ruhámra megvető pillantásokat vető tömeget kibírni. A strandokat inkább nem is említem. Barna fog, fehér test.

Szerencsére a világ tovább is ellát engem a Közel-Keletről érkező véres hírekkel, ezért nem kell sokat foglalkoznom az itthoni eseményekkel. Ezen kívül pedig a Szíriai helyzethez egyáltalán nem értő újságírókkal. Azt azonban mégis be kell látni, hogy akármit nézek meg akármelyik videómegosztón, nincs a Kerry-Obama párosnál kiábrándítóbb.

Szarban van

Az Obama kormányzat a „csalódtam benne” szintről gyorsan süllyedt „ez az egész rohadtul szomorú” felé. Egy Wall Street-i technokrata, aki miatt még Ronald Reagant és visszasírják az amerikaiak. Igen. Mindenki érti. Fekete. Fehérek a csicskái. Amerikában. De ez azoknak az eseményeknek a része, ami a második évadtól kezdve megszűnik viccesnek, vagy izgalmasnak lenni. Pláne akkor, amikor az elnöki székre pályázó Kerry fátyolos szemmel bejelenti, hogy átlépték a „Red Linet”. Ami Irakban nem zavarta őket. A hab a torta tetején pedig, hogy Kerry – Hilldoggal ellentétben — egyáltalán nem ért a külpolitikához. Ezt manapság újságíró nyelven „humanista héjának" mondják.

Miközben a Földközi-tengeren cirkál éppen a USS Nimitz Carrier Group, nézzük meg, mik azok a lépések amiket Obama megtehet:

1. Kinyirják Aszadék maradék hadseregét légi támadásokkal.
2. Megjátsszák, hogy csinálnak valamit miközben, semmit nem csinálnak. Nagy durranások effektív stratégiai hatás, és mobil erőprojekció nélkül.
3. Nem csinálnak semmit.

JOKER: Megkérdezi, a Kongresszust hátha visszautasítják.

A katonai akcióhoz értő olvasók rájöttek, a harmadik a helyes megoldás. Ahogy volt Korea után bármikor. Persze, a legkevésbé valószínűbb. De miért is?

Az ok az izraeli és a szaúdi lobbi DC-ben. Mindkettő igen erős. Mindkettő utálja a másikat. Mindkettő ugyanazon az oldalon köt ki előbb utóbb. Mindkettő szeretné, hogy az USA elintézné Iránt nekik. Mindkettő utálja, és fél a Hezbollah-tól. És egyik sem akar erős siíta kötődésű szomszédot.

Az alaviták pedig csak Iránra, és a Hezbollah-ra számíthatnak, mint komoly szövetségesek. Az USA viszont az iraki, és az afganisztáni misszió óta nincs abban a helyzetben, hogy bármilyen humanitárius kárt a nyakukba varrhassanak. Nem beszélve — a valószínűtlen — földi megszálláskor bekövetkező hazai áldozatokról.

Még nagyobb szarban van

Reménykedhet mindenki, aki a nyugati államoknak szurkol, hogy a második választásnál maradnak, és minnél hamarabb elhúzhatnak Szíriából. Különben jön az újabb republikánus elnök. Obama biztosan nem fog jól aludni a következő Kongresszusi ülésig. Ugyanis a törvényhozás véleményét csak öt háború miatt kérték ki bevetés elött, abból pedig csak kettő játszódott 1898 után.

Arról, hogy miért lenne jobb az egészből kimaradni, miért használtak vegyi fegyvert Aszadék, milyen rendszert építettek ki az alaviták, és milyen alternatívái vannak a konfliktus megoldásának a következő posztban lesz szó.

A következő bejegyzés tele van linkekkel és videókkal, amik halált és szenvedést tartalmaznak. Ha nem bírod az ilyesmit semmiképp ne nézz meg egyet se!

Mindenki látta ugye Szlankó Bálint riportját Szíriáról? 06:09-nél meglepődött, és némileg felháborodott hangsúllyal közli, hogy az Al-Aszad rezsim válogatás nélkül lő civilekre.

Az igazság az, hogy ebben semmi meglepő nincs. Aki valamennyire is érdekelt a hadtudományban az tudja, hogy a gerilla hadviselés nem teljesen új találmány, csak egész egyszerűen nem volt idáig elég hatékony. A múltban ugyanis nem volt civil/katona felosztás. A sereg, ami elfoglalt valamit netán végigvonult valahol általában minden útjába kerülő falut felgyújtott, és mindenkit megölt, pontosan azért, hogy elkerülje az aszimmetrikus hadviselésbe keveredést. A római légiók egyébként a lázadó provinciákban szívesen tömködték meg az életben maradt férfiakat csak, hogy érzékeltessék, hogy ha kivonulnak, ki marad a főnök. A riportban látható modernebb megoldást végülis a britek találták ki a búr háborúban: a civilek büntetése és/vagy koncentrációs táborok.

Van viszont a háborúnak az a része, amit a tudósítások nem adnak vissza és nem is lennének rá képesek. Ötven évvel ezelőtt felvenni valamit egy katonának, pláne közzé tennie lehetetlen volt. A kamerák azonban sokkal olcsóbbak lettek, ezért az olyan pokoli helyeken is rengeteg van belőlük, mint Szíria. Aminek a hozzám hasonló kocka örülhet azok olyan ritka videók, mint ez: ritkán lehet látni egy T-72-t felrobbanni az biztos. Feltűnhet a gyalogsági támogatás teljes hiánya, amely valószínűleg hozzá járul ahhoz, hogy Aszad erői vesztésre állnak. Akiknek esetleg több idejük van, nézzék meg ezt a két részes videót. Nem hiszem, hogy láttam ettől jobban dokumentált városi harcot. Lassú, mint, ahogyan általában egy konvencionális hadsereg harcol.

A másik része az aszimetrikus háborúban sokkal gyakrabban előforduló történések. A nyilvános kivégzések, merényletek és civil áldozatok.  A Berri klán kivégzése úszott végig a sajtón két hete. Nem tudom, mennyi közük lehet a libanoni Nabih Berrihez nem tartom elképzelhetetlennek, hogy rokonok. Ők az Aszad rezsim egyik tradícionális klánja voltak egészen addig, amíg a szunniták el nem kapták őket.

Tőlük viszont vannak sokkal ártatlanabbak is. Itt van ez a nagyon a szerencsétlen ember, aki belefut egy járőrbe, nem tudok arabul, de ahogy látszik könyörögni, próbál. Persze teljesen feleslegesen. Érdekes tanulmány lehet a Vörös Októberen és a mindenféle FPS fantáziaháborúban felnőtt generációnak. Nincs végső beszéd és főleg nincs utolsó esély a megmenekülésre.

A nyugati média úgy tűnik végleg a szunnita felkelők mellett tette le a voksát, a keletiek pedig az alaviták mellett. Szóval, aki kiegyensúlyozott tájékoztatásra vágyik, legjobban teszi, ha kevésbé támaszkodik a riporterekre, és inkább használja a Google-t. Aki pedig továbbra is polgárháborút vizionál Magyarországra jobb, ha elkezdi tanulmányozni a fenti videókat különös tekintettel az utolsó kettőre.

Gerillának lenni ugyanis nem csak azzal jár, hogy olyan emberekre lövöldözöl, akiket utálsz, hanem azzal is, hogy elfogadod: az unalmas családodat és a barátaidat már halálra kínozták valahol. A kevésbé elfogultnak pedig: civilnek lenni annyit jelent, hogy elkapnak a szakadt pufi dzsekidben az utcán, és agyonlőnek fényes nappal.

Érdekes lenne tudni, hogy a szunnita videók alatt miért nincs zene vagy bármiféle propagandaanyag. Az alaviták pedig sokkal csendesebbnek tűnnek akció közben. Nem tudom, hogy ez a valamiféle kulturális különbség lehet-e. Ha valaki esetleg tudja, mert Iszlám-szakértő, netán van szír kötődése az mindenképp írja meg.

Úgy tűnik, senki nem tud leszállni az Észak-Koreai vonalról. Amit idáig sikerült kitermelnie a sajtónak, az a jobbik arzenál vizit, és a rosszabbik politikai jóslat. Az igazság az, hogy senki nem tudja mi lesz. Én mondjuk, arra tippelek, hogy nem lesz semmi komoly, de ha mégis, fogadja mindenki az atomháború utáni bocsánatkérésemet. Ha már ennyire belelendültünk szálljunk fel a koreai slágervonatra.

A mai poszt egy kicsit nosztalgiás lesz. Hódolni fogok annak a szenvedélynek, amit minden magába fordult katonai kocka csinált középiskolában, amíg a többiek fociztak vagy valami hasonló számunkra elérhetetlen elismerést szereztek. Szóval nyáladzunk a katonai hardware felett, de nem a szokásos módon.

Kezdjük azzal, hogy feltételezzük: az Északiak nem mindenhol fognak mocskosan játszani (pedig fognak), és legalább egy darab konvencionális tengeri csatát meg kell vívniuk. Az amerikaiak pedig lesznek olyan hülyék, hogy bele mennek az említett ország partvidékén játszódó összecsapásba, úgy ahogy a CNN fogyatékos újságírója javasolta. Mégpedig neki mennek egy tengeri csapásmérő erővel a sztálinista rezsimnek, és partra szállást vagy legalábbis valami tengerről indított akciót hajtanak végre. A szereplők: a 11. repülőgép-hordozó csapásmérő csoport és az Észak-Koreai Haditengerészet.

Kezdjük talán az amerikaiakkal, mert jóval egyszerűbb az erőfelmérés. Az ilyen csapásmérő csoport, nyilvánvalóan áll egy nagy zászlóshajóból ami az esetünkben a USS Nimitz, egy vagy két darab nagyobb cirkálóból, és egy hajórajnyi rombolóból. A cirkálók manapság ugyanazt a szerepet töltik be, amit rombolók, vagyis meg kellene védeniük az anyahajót a közvetlen támadástól.

Egy rakás drága és használhatatlan fém

A USS Priceton cirkáló nagyjából 2 milliárd dollárt kóstál, cserébe nem sok minden van rajta: pár irányítható rakétát tud kilőni, valamivel több hajó-elleni rakétát, ezen felül a szokásos radarok, két darab helikopter, továbbá a tökéletesen felesleges CIWS Phalanx rendszer amit rakéta elhárításra szántak. A rombolók ár-érték arányban kicsit jobb helyen állnak ezek 1-2 milliárd dollárba kerülnek emiatt elég sovány a védelmük. A nagykutya természetesen a Nimitz aminek a megépítése nagyjából 5 milliárd dollár körül volt. A fegyverzet áráról nem találtam semmit, de gyanítom, hogy nem olcsóság. Mivel a Haditengerészetnél imádják szórni a pénzt, van rajta nagyjából 80 darab F/A-18-as Super Hornet. Ennek darabja 30 millió dollár körül van, szóval nagyjából 3 milliárd dollárnyi repülőgéppel számolhatunk.  Ezen felül csak a zászlóshajón hozzávetőlegesen 5000 ember teljesít szolgálatot.

Észak-Koreával nem ilyen egyszerű a helyzet. Mondhat akármit a Soros Alapítvány a zárt társadalomnak megvannak a maga előnyei, ugyanis a semmihez közelítő adatot találtam. Amivel biztosan rendelkeznek az néhány kőkorszaki dízel tengeralattjáró. Nem tudom, mennyibe kerülhetnek, de biztos vagyok benne, hogyha Kóka János szörföl egy kicsit az Ebay-en találhat magának valami budget megoldást, és még a jövő héten belesüllyeszthet egyet a horvátországi nyaralójának a medencéjébe. Állítólag egy két orosz hajót is vásároltak, de teljesen lényegtelen. Viszont egész biztosan tellett nekik vízi célpontok elleni rakétákra. Manapság az ilyesmi gyakorlatilag aprópénz. Ezeket már ki lehet lőni nagyobb halászhajókból, de a parton álló Marutiból is, vagy szekérből. Az is lehetséges, hogy a tengeralattjáróik is képesek erre.

 A őskövület Harpoon Rakéta is képes erre

Abban is biztos vagyok, hogy a csata alatt az amatőr észak-koreai repülők száma is titokzatos okoknál fogva, hatalmasat fog ugrani. Mindez azért fontos, mert az Amerikai Haditengerészet nem rég bevallotta, hogy nincs hatékony védelmük ballisztikus rakéták ellen. Az pedig nyílt titok, egy war game óta, hogy egy ennél sokkal kevésbé felszerelt erő is el tud süllyeszteni egy repülőgép-hordozót.  Arról nem is beszélek, hogy a Koreai partvidék valószínűleg a Perzsa Öböllel versengve a világ legelaknásítottabb tengeri szakasza. Annál pedig nincs demoralizálóbb, mint amikor akna süllyeszt el egy hajót.

Egy csata kimenetelét lehetetlen megjósolni. Lehet, hogy a Kiméknek elszáll a bátorságunk, és megfutamodnak a nagy hajók látványától, majd sírva várják a tengerészgyalogosok megérkezését. Az is lehet, hogy előrukkolnak valamilyen csodafegyverrel és szétküldik az egész amerikai haditengerészetet. Egyiket se tartom valószínűnek.

Maradjunk tehát a realitások talaján. Minden bizonnyal szokásos értelemben nyernek az amerikaiak, partra tudnak szállni és szétlőni azt, amit akarnak. Az is biztos, hogy az Északiak mindent be fognak vetni. Az iraki síiták hozzájuk képest pedig szorongásos budai üzletemberek. Ne legyen senkinek kétsége afelől, hogy lesznek látványos kamikaze akciók. Az amerikaiak mindenképp vesztenek legalább egy nagyobb hajót. Ez a Nimitz esetében nagyjából 7 milliárd dolláros kárt jelent. De ami még inkább riasztó lehet a kormányzatnak, az 5000-es emberáldozat. A mentésükre siető hajók pedig egy újabb koreai ellentámadás áldozatául esnek valószínűleg. Ehhez Irakban is kellet pár év. Nehezen lehetne utána megmagyarázni miért volt jobb a külpolitikában Obama mint a konzervatívok – pedig jobb volt. A koreaiak eközben vesztettek néhány száz rosszabb esetben néhány ezer embert, akinek egyébként sem volt drága az életük a rezsim számára, továbbá néhány szinte értéktelen hajót és repülőt.

A csata után, ha a fent leírt forgató könyv lejátszódik, a tenger mélyére süllyed két nukleáris reaktor. Továbbá jó nagy olajfoltok maradnak, ami biztos nem fog jót tenni senkinek. Azt pedig, hogy a japánoknak Fukushima és a két bomba után, hogy fogja beadagolni, az amerikai nagykövet, hogy: „Hát ja, megint idedobtunk egy kis sugarazást, de ez nektek nem baj” arra kíváncsi leszek. A különbség a nyugatiak és koreaiak között az, hogy az egyiknek számolnia kell a következményekkel, a másikat pedig idáig se érdekelte semmi.

Ezért is gyanítom, hogy ilyesmire nem számíthatunk. Ha mégis, legalább eltűnik a hordozó-csoport a történelem színpadáról. Ez a rendkívül drága és haszontalan dolog. A hozzám hasonlókat évekre ellátják csodálatos videókkal. A környezetvédők pedig visszasírják, majd azokat a békés időket, amikor még csak ártatlan tankerek futottak zátonyra, és kedves fúrótornyok robbantak fel.

Aki figyelemmel követte a múlt heti Fidesz ellenes tüntetéseket, rájöhetett, hogy mennyire unalmas ez a hely. Én mondjuk csak a képeket néztem meg, de úgy elvette a kedvemet az egésztől, mint amikor Milkát ígérnek húsvétra, de a csomagban csak Katica tortabevonót találtam ovisként. Vannak akik viszont nem játszanak ilyen óvatosan, pedig soha nem fogják megkapni amit akarnak.

A mai adagban egy olyan országról lesz szó amiről senki nem tudja biztosan, hogy hívják, mert teljesen mindegy. Ugyanis ország helyett, jobb csak permanens csatatérként kezelni. Bizonyám, ez Burma/Mianmar.

A cikknek az apropója a muzulmán-ellenes villongások az ország nyugati részében. A burmaiak pedig tudják, hogy kell egy jó bulit összehozni. Kezdjük talán ott, hogy a muzulmánokat ritkán képzeli az átlag Európai olvasó elnyomott kisebbségként a Gázai övezeten kivűl. A militáns buddhisták mellett, viszont a mudzsahedinek nem nagyon rúghatnak labdába.

Az ország muzulmánjai :a Rohingják. Saját elmondásuk szerint a nevük kegyelmet jelent, ez eleve nem jó ómen egy terrorista csoport elindításához. A bázis=oké, Mozgalom a szabad Tuareg földért=jó, Mártírok és harcosok vérben született szövetsége=MENŐ, Kegyelem=felejtsd el papa. Tavaly kezdődött a konfliktus amikor a moszlimok tüntetést szerveztek. A többiek pedig úgy döntöttek, hogy válaszul begyújtanak minden gyanús házat. A gyanús ház alatt pedig azt értem, hogy mindenki aki azon a környéken lakik. Amikor pedig militáns buddhistákat írtam, akkor pedig arra gondoltam, hogy nagyjából mindenki. Idáig nyolcvanan haltak meg és százezren menekültek el.

Az örök szabály. Sok pálmafa = sok szenvedés

Burmában mindenki szereti a balhét. Ez pedig a remek multikulti jellegből adódik. Ne higgy a körszakállás szociológia tanárodnak. A sok etnikai csoport a világ legnagyobb részén egyet jelent a sok vérrel. Vannak itt még: Shanok, Karenek (ők a kakukk tojás keresztények), Kachinnok és még kitudja kicsodák. Amit róluk tudni kell, hogy nagyjából közös célok vezérlik a működésüket: 1.) megszerezni a völgyet ahol a dzsungellel ellentétben lehet valamit termeszteni 2.) rátenni a kezüket az ópium földekből járó nyereségre 3.) független államot kialakítani vagy legalábbis olyat ahol ők hozzák a szabályokat. Nem csoda, hogy a Burmaiknak sose sikerült eladni az ábrahámita poklot, ők ugyanis oda születtek.

Az országot megszállta már Kína, Sri Lanka (bizony), szokás szerint a britek, ami pedig az útjukba került, felgyújtották. Az igazi rendetlenkedés azonban ’48-ban kezdődött. Ahhoz, hogy megértsük menjünk vissza egészen ’41-ig. A japánok éppen a britek ellen próbáltak nyerni ehhez pedig igénybe vették egy Ne Win nevezetű gerilla vezért szolgáltatásait. Jól is ment az üzlet, azonban ’43-ban a gerillák rájöttek, hogy a japánok egész egyszerűen őrültek, és oldalt váltottak. Nem nagyon írható a késlekedés a számlájukra. Akkoriban nem volt internet, ahonnan ennek a csodálatos rajzfilmpornót, és a mártíromságot piedesztálra helyező kultúrának a vívmányairól értesülhettek volna. Az átállással a britek kiverték a japókat és rájöttek, hogy a burmaiak egész egyszerűen őrültek, és inkább kivonultak. Ne Win pedig megkapta a saját országát.

Ő pedig azt csinálta, amit a gerilla vezérek szoktak ilyenkor. Ravasz hadvezérből napszemüveges félkegyelművé változott, és elkezdte építeni a szocializmus. A mai napig nem tudni még becslésre sem, mennyien haltak meg az anarcho-szindikalista barakkokban.

A világ pedig rájött, hogy Mianmárral foglalkozni nem érdemes. Az indiaiak a Kareneket, a kínaiak a kommunistákat, az amerikaiak mindig valamelyik véletlenszerűen kiválasztott etnikai csoportot támogatják. A thaiföldiek pedig azt aki meghosszabbítja a polgárháborút, és közben ügyelnek arra, hogy senki még csak ne is nézzen onnan az országuk felé.

2011 óta az Egység A Demokráciáért pártnak kellene Burmát egy csendes budai lakóparkká változtatnia. Nos úgy néz ki pontosan másfél évig sikerült nekik elhitetni a világgal, hogy menni fog. De őszintén szólva nem sajnálom. Nekem ugyan nem hiányzik több békés felvonulás.

Ha utazott valaha az olvasó, a kilencszáz valahányas éjszakai buszon dél felé, jól ismerheti a spontán elalvás jelenségét. A Határ úti megállót megközelítve az utazóközönség jelentős része, hozzám hasonlóan, mintha akut narkolepsziában kezdene szenvedni. A remény, hogy a nomád kispesti fosztogatókban lesz annyi becsület, és alvó embert nem ébreszt fel némi zsákmány reményében -- nem egyedüli az állatvilágban. Így tesz a hátára forduló spániel, és a rovarok jelentős része. Vannak azonban a miénknél sokkal fejlettebb, és becsületesebb kultúrák, ahol hiába veszélyes, már egyáltalán buszra várni nappal, mégis inkább a harcot választják.

Az, hogy Dél-Pesten nem volt jó a helyzet, és nem is lesz soha, mindenki tudja. Ennél létezek sokkal régebb óta így álló, sokkal reménytelenebb, viszont sokkal izgalmasabb helyek. Ilyen Nigéria, ahol éppen a dzsihádista Boko Haram próbálja rátenni a kezét a keresztény többséggel rendelkező délre. A médiában a semminél is kevesebbet lehet erről olvasni. Mindenki legyinthet, hiszen ezek ilyen „vallási dolgok” meg amúgy sem hal meg annyi fehér ember, hogy a nemzetközi szervezetek érdeklődését felkeltsék. Nem hagynám persze, hogy a lelkem száradjon az, hogy valaki ne halljon erről a színes és rendkívül erőszakos régióról.

Név szerint a Száhelről van szó. Ez az Atlanti oceántól a Vörös tengerig, a közép-afrikai dzsungel, és a Szahara határán húzódó vérrel bőven megöntözött világoszöld sáv. A neve arabul partvidéket jelent. Ha a Hajtás Pajtásnál dolgoznék, valószínűleg rengeteg metaforát tudnék az emberiség bölcsője, és az északi „partvidéke” toposzra gyártani. Maradjunk viszont annál, hogy a vegetációról nevezték el, és mindig is valamilyen határvidék volt az északi moszlim, és a déli, afrikai kultúrák között.

Nem is igazán sikerült senkinek huzamosabb időre birtokolnia. Köszönhetően, hogy a dúsabb növényzet miatt a délen élő, és gyalogosan harcoló Yorubáknak esélyük sem lett volna ellenőrzésük alá vonni a szavanna síkságait. Az északról érkező Berberek és Arabok pedig annál jobban féltették tevéiket, minthogy kockáztassák azokat egy dzsungel határvidékén folyó harcban. Márpedig a tevéjére minden közel-keleti jobban vigyáz, mint most az Audiájára. Na, nem azért, mert tele voltak kokainnal, hanem ha nincs teve, akkor nincs visszaút. A vadászó-gyűjtögetés elhagyása óta, ugyanis az ember képtelen ennélkül az állat nélkül hatékonyan átkelni a Szaharán.

Jó kérdés, hogy miért nem felejtették el ezt az egész Oroszlánkirály díszletet. A megoldást a piacgazdaság alaptörvényei nyújtják. Ez a terület nagyon gazdag két dologban: rabszolgákban és kitermelhető nyersanyagban. Az árrést kihasználva már a rómaiakkal is igen gyümölcsöző üzleteket lehetett kötni a sivatagi törzseknek. Az igazi pénzeső a muzulmán hódítás után kezdődött el.

A középkori iszlám világnak a rabszolga kereskedelem, valami olyasmi, mint a Republikánus pártnak a sweatshop és az olajkitermelés. Az Iszlám – bár elfogadja a rabszolgaságot – a 600-800-as években olyannak számított, amit ma az itteni politikusok szívesen jellemeznének „cigánytenyésztő libanonizmusnak”. Mohamed maga is sok szerencsétlensorsút vásárolt, és szabadított fel, akik később a vallás gerincét jelentették bizonyos helyeken. A mindenkori köznépnek azonban nem kellet sok, hogy rájöjjenek mennyit is lehet keresni, és gyorsan elfelejtsék az erkölcsi példamutatást.

A remek arab infrastruktúrának az első élvezője a Ghánai királyság volt. Az Almoravidok miután megunták a jelentős felárat, úgy gondolták lerohanják az egészet. Nem sokkal később belátták, hogy itt még ők sem képesek fegyelmet tartani. Ezután jött létre a Mali birodalom. Ők sem bírták néhány száz évnél tovább, és felváltotta őket a Songhai, és még jó pár kisebb részre szakadt emírség, és sejkség, miközben a rabszolgák mellet a só– és aranybányákért harcoltak. Nem is untatnék tovább ezzel senkit, de mindenképp hiányzik innen egy idézet. Úgyhogy hadd adjak egy ütőkártyát azok kezébe, akik legközelebb egy rendkívül idegesítő – és egy muzulmánhoz méltatlanul töketlen – európai moszlim értelmiségivel vitatkoznak. Az idézett könyv egyébként remek olvasmány:

„Ebből következően a Negrid nép, szabályszerűen, aláveti magát a rabszolgaságnak, mivel kevés alapvetően emberinek vélt tulajdonsággal rendelkezik, és sok olyan ismertetőjeggyel amely inkább vall egy buta jószágra…”

Ibn Kaldun, Muqadimmah, 14. század

Jó kérdés, hogy ezek után hogyan érezhetnek nosztalgiát az Iszlám világ iránt a Nigériaiak. A válaszért nem kell messzire mennünk, egyetlen dologra van hozzá szükség: felvilágosult és/vagy keresztény európaiakra. A fehér ember nem szeret foglalkozni azzal, hogy ki milyen vallású. A muzulmánoknál, pedig aki áttért azt már nem igazán lehetett jóhiszeműen eladni. Ezzel szemben a spanyolok, és a portugálok szívesen keresztelték meg az itt vásárolt feketéket. A szentség felvétele után pedig nyugodt lelkiismerettel passzolhatták őket tovább, haszonállatként valamelyik dél-amerikai ültetvényre.

Mi a helyzet a gyarmatositók felvilágosultabb részével? – teheti fel mindenki a kérdést. Nos, a legfelvilágosultabb franciák az 1800-as évek első felére majdnem teljesen monopolhelyzetben voltak a transz-atlanti rabszolga kereskedelemben. Jól mutatja, a híres La Jeune Estele esete. 1820-ban egy brit cirkáló üldözőbe vett egy francia kereskedőt. Mikor nyilvánvaló lett a hajó kapitányának, hogy a játéknak vége, hordókat kezdet dobálni a tengerbe. A rakomány persze illegális volt. Minden vízbe ejtett hordó egy pár 12 éves fekete rabszolgát jelentett. Akármit mond a körszakállas szociológia professzorod, a profit maximalizálás nem új találmány.

 A franciáknál pedig csak egy rosszabbat ismerhetett a gyarmatosított világ. A britek bár jelentős infrastrukturális fejlesztést vittek véghez Nigéria déli részén – ahonnan a rabszolgaság betiltása után pálmaolajt exportáltak – az északi részt meghagyták a törzsi és moszlim kultúrájában, lévén, hogy nem sok hasznuk származott belőle. Mire 1960-ra végleg kivonultak az országból, egy minden szempontból darabokra hullott térséget örököltek az őslakosok.

A kilencvenes évekig több törzsi háború és katonai kormány váltotta egymást. A 70-es évektől kezdett stabilizálódni a helyzet, ugyanis a Niger-deltába található óriási mennyiségű olajat elkezdték kitermelni. Már a harmincas évek óta tudják, hogy van gazdaságosan bányászható olaj, azonban az angolok valószínűleg csak jelentős adók mellet hagyták volna, hogy az elhagyja az országot.

A Menőség definíciója

A függetlenség után szabad volt a pálya az internacionális cégek előtt. Ahhoz, hogy maximalizálni tudják a profitot az ősi módszerhez nyúltak. Olyan államapparátust támogatnak, ami kellően korrupt ahhoz, hogy előnyhöz juttassa őket a szakszervezettekkel, és a versenytársakkal szemben, viszont működik annyira, hogy a kitermeléshez szükséges infrastruktúrát biztosítsa.

Az egyik nagy – ha nem a legnagyobb – játékos a Shell. Tavalyelőtt például sikerült a Munkaügyi Miniszter közbenjárásával, megparancsolni az Olajkitermelők Szakszervezetének a sztrájk beszüntetését. A gyakorlatilag rabszolgamunkában tartott dolgozók pedig feladták. Nem csoda, a Shell sokkal félelmetesebb, mint azt el tudnánk képzelni. Az 1993-as etnikai konfliktusokban – több szemtanú szerint – indirekt segítette a kormányt a szokásos eszközökkel: lőszer, üzemanyag, néhány kínzószoba és egy-két jó állásajánlat meglebegtetése a vezetők rokonai előtt. A nyilvánosan kivégzett Ken-Saro Wiwa családja ugyan beperelte őket, de a cég inkább 15 millió dollárt csengetett, a nyilvános tárgyalás helyett. A Shell természetesen mindent tagad.

Így jutunk el az északi muzulmánokhoz, akik az ország felét alkotják. Némileg új szereplőként jelentek meg a katonai színpadon, déli nagy törzsek az Igbók és a Yorubák mellett. A legveszélyesebbnek tartott szervezetük a Boko Haram. A nevük nagyjából a nyugati tanítások (Haram) elleni állásfoglalásként jellemezhető. Amikor pedig ők érvelnek, az szó szerint robban.

Egy terrorista szervezethez képest békésen indult a történetük. Bár nézeteik még a szalafista közösségben is figyelemre méltóak: tagadják ugyanis, hogy a Föld geoid alakjának elfogadása összeegyeztethető lenne az Iszlámmal. Mohamed Yusuf a szokásosan ravasz és jó szónoki képességekkel megáldott vezér, így indította el a szervezetét. A Nigériai jogrendszer sajátos diszkriminációja, és a korrupció köré épített retorikája hatásos volt az elnyomott északi fiatalság körében. Arról nem is beszélve, hogyha egy jó marketing mellé még grátisz Kalasnyikovot is kapnak a fiatalok, nem kell kétszer szólni.

A kormánynak érthetően felkeltette figyelmét a csoport. A Nigériai Rendőrség pedig nyomozni kezdett. Ahol pedig a Nigériai Rendőrség kérdezősködik ott annyi hátbelövéssel öngyilkosságot elkövető, és lépcsőn halálosan lecsúszó ember lesz, amit az NKVD is megirigyelhetett volna. Az eljárást a Maidiguri csata zárta. Az élő szemtanúk crossmotoron, mérgezett nyilakkal íjazó feketékről számoltak be. Ebben pillanatban ennél menőbb dolgot azt hiszem, nem tudnék elképzelni, pedig nem kevés rapvideót láttam életem során. A csata végül 1000 emberi áldozatba került. Mohamed Yusuf is köztük volt, aki bár az összecsapást túlélte, a rendőrség szerint menekülni próbált az előállítás után, és lelőtték.

A szervezet azóta sem henyél. 2012-re áldozataik száma 900-ra volt tehető. Ennél frissebb adatot nem találtam. Legutoljára egy leginkább keresztények által használt északi buszpályaudvart robbantottak fel, ezzel 60 ember halálát okozva. Az egyetlen problémájuk északon valószínűleg a szufista többség lesz, ők a Boko Haramhoz hasonló vahabita moszlim szemében talán rosszabbak, mint a keresztények. Ha esetleg, elér a kezük a déli részre, minden bizonnyal szembe találják magukat az igencsak harcias törzsekkel, akikkel egész biztosan nagyon meg fog gyűlni a bajuk.

Akárhogyan végződik, annyi biztos, hogy a Nigériaiak és minden Száhel övezetben élő szépen lassan visszatér ahhoz, amit évezredek óta folytat. Nagy birodalmak ellen vívják ki a függetlenségüket, majd egymással is összekapnak. Ezzel pedig folytatják az emberiség egyik legősibb kultúráját, amely mindenféle vallástól vagy ideológiától mentes.

Béna kinézetű panelprolinak lenni, nem egyszerű az éjszakai buszon. De ilyen körülmények között élni egészen más szint. Ahogyan megszűntek a szultánságok és a gyarmatok, előbb vagy utóbb biztosan megszűnnek a nagy olajcégek, és velük együtt talán, az egész európai kultúrkör. A Yorubák, az Igbok, és az északi törzsek pedig akkor is harcolni fognak valakivel, vagy egymással. Csak azért, hogy utána újra kezdhessék. Ez pedig mindenféle szarkazmus nélkül: lenyűgöző teljesítmény.

Néhány évvel ezelőtt, egy addigra már legendás státuszt elérő budai kocsmában próbáltam leinni magam. A hely a budapestiek között csak „Lötyiként” volt ismert. A lényeg, hogy egy zöld-fehérbe öltözött kisportolt testalkatú kopasz fiatalember arról érdeklődött, hogy: „— Te ugye a Fradinak szurkolsz buzikááám?„ A válaszomat inkább nem mondanám el, rá fog jönni mindenki a gyávaságom mértékére, ha elmesélem, hogy ezt is sikerült megúsznom törött ujjak nélkül.

A történet egy „Amina” nevű tunéziai lány kapcsán jutott eszembe, aki nem félt kitenni a

„lötyiejit” az internetre.  Hadd rontsam el a Napiszar.hu-t rendszeresen böngészők örömét, és közöljem, hogy Tunéziában, nem csak, hogy nincs myvip, vagy tumblr a nőknek, de ha lenne, akkor se posztolhatnák ki a melleiket. Amina azonban nem féltette az ujjait a – fradistáktól is – agresszívabb és erőszakosabb tunéziai férfitársadalomtól, és ha már ott volt fel is tette nekik a kettő középsőt.

"jöhecc mehecc olyan raj mint én sose lehecc"

A csöcsök mutogatása a FEMEN ukrán feminista szervezet védjegye – aminek a fent látható hölgy is tagja. A szláv feminizmus kultúrája pedig olyan, mintha a nyugati verzióba intelligenciát és harciasságot fecskendeznénk, cserébe a sápítozásért, és a dögunalmas akadémiai kiadványokért. Az orosz és magyar-zsidó származású amerikai feminista, Andrea Dworkin (akire méltán lehetnénk büszkék), tíz évvel ezelőtt képes volt leírni azt, hogy „Isten gyűlöli a nőket”. Az elképesztő, és hatásos írása nem hagy teret a hippi nyáladzásának: nincsenek kitalált minószi papnők hatalommal, vagy félelmetes amazonok esetleg afrikai harcosok. A képesség arra, hogy elismerje: a nőknél nem volt jobban bántalmazott, és elnyomottabb csoport az emberiség történelmében, olyan parasztlengőt oszt a társadalomnak, amekkorát egy Afganisztánból menekült bokszoló is megirigyelhet.

Az ukrán szervezet pedig még magasabbra teszi a mércét. Az önmutogatás ugyanis, csak a kezdet. Előző év áprilisában, az Ukrajnába látogató moszkvai pátriákát támadta meg az egyik aktivistájuk miközben a „Takarodj”, és az „Öljétek meg Kirillt” felirat volt a testére festve. Az akcióaikkal sikeresen megzavarták az olimpiát, pár állami rendezvényt, és útközben kidöntettek egy-két keresztet. Jó móka lehet egyébként Sylvia Plath és Ted Hughes kapcsolatáról vitatkozni a Könyvtár Klubban, de ők úgy tűnik (nagyon helyesen) mégis inkább a sokkal szórakoztatóbb erőszakra, és szexualitásra helyezik a hangsúlyt.

Ukrán és orosz börtönökben ülni egy európai számára elképzelhetetlenül kemény dolog lehet. Ennek valahol a köbén található muzulmán országban nőként felnőni. Kiábrándultan bámulhatnak maguk elé azok a szakértők és aktivisták, akik annyira támogatták az arab tavaszt. Almi Adel – aki egyébként a Paráznaság elleni és az erkölcsiséget propagáló kormánybizottság elnöke – szerint a Sharia által előírt 80-100 botütés ide már nem elég, inkább kövezést javasolt, mivel „Az általa elindított cselekedett járványként terjedhet. Fertőző lehet a többi nőre nézve…” Nos, úgy néz ki, hiába várták sokan, Tunézia mégsem lett olyan, mint Pomáz tengerparttal. Az arab tavaszból mostanra pedig inkább szalafista tél lett. A Ben Ali kormányában külügyminiszteri posztot betöltő Hédi M’henni, például üdvözölte a francia hijab betiltását. Ő jelenleg egy tunéziai börtön vendégszeretét élvezi, mivel hűtlen kezeléssel vádolták meg, nem sokkal az említett kijelentése után.

Adel ugyanakkor nem fél ok nélkül. Minden amerikai és izraeli katona tudhatja, hogy nincs félelmetesebb egy nindzsa ruhás muzulmánnál, az opcionális gyerekkel a karon. Ez persze csak a szegény és egyszerű ember kenyere arrafelé. Egy Hamasz alagútból előmászó nő akármilyen félelmetes, a közel-keletről származó női értelmiség egészen más tészta.

Fadela Amara politikusnő, például elengedhetetlen fogaskereke volt annak a gépezetnek, ami tiltólistára tette a fejkendőt Franciaországban. Ehhez tudni kell, hogy algériai, ráadásul az ottani Kabil kisebbséghez tartozott akik Tuaregek, ők pedig a Szahara Charles Bronson-jai. Ezt bizonyítja, hogy a nyolcvanas években több algériai tüntetésen részt vett, az ottani rendőrség pedig nem gumibottal nyomul egy Opelben, hanem kalasnyikoval egy katonai csapatszállítóban. Bár a francia feminista értelmiség támadta a törvényt a tradicionalitásra hivatkozva, olyan választ kaptak, amit muszáj beidéznem.

„Ez nem hagyomány, ez törzsiesség! A francia feministák teljes önellentmondásba keverednek. Amikor algériai nők harcoltak a fejkendő viselése ellen, a francia feministák támogatták őket. De amikor egy egyszerű fiatal lány Franciaország külvárosából, akkor nem. A szabadságot és a függetlenséget a bőrszín alapján határozzák meg. Ez pedig neokolonializmus!”

Egy dolog valakit legyőzni, megint más dolog levetetni a cipőjét, és akkorát ütni a fejére, hogy az nemcsak kijózanító legyen, hanem még vicces is. És ezek után, valaki azt hiszi, hogy Nicki Minaj a laza gettónő.

Szörnyen elkeserítő most belegondolni, milyen unalmas hely lett Európa. Általam túlságosan is jól ismert az a helyzet, amikor a kövér kamasz próbál nekirugaszkodni a szekrényugrásnak. Az itthoni feministák még egy üvegtetőt se bírtak áttörni. Látni a fészkelődésben a félelmet, de nem, hogy dobbantani nem mernek már a nekifutástól is iszonyatos rettegés tölti el a szívüket. Inkább leülnek, és beszélgetnek egy kicsit Virginia Woolf-ról. Egyébként is kár Magyarországra egy Canan Arin, jó nekünk a Karsay Dorottya.

Szükségünk van hát olyan nőkre, mint a melleit kiposztoló Amira. A sorsával kapcsolatban ne legyenek kétségeink. Ugyan még nem kövezték agyon, egy tunéziai elmegyógy-intézet sem életbiztosítás arrafelé. Nekik nem egy üvegplafont kell betörniük, hanem egy börtön elektromos kerítésének neki szaladniuk. És megteszik. Értünk. Azért, hogyha egyszer megtalálja bárki, ennek a béna civilizációnak az emlékeit, ne csak feminista irodalom kritikát, és IKEA bútorokat találjon. Mert voltak olyanok is, akik felmertek állni és azt tudták mondani a mindenkori fradistának kinyújtott középső ujjal: „Igen ez az én Lötyim, és ha megölsz, akkor se lesz a tiéd”. A magunkfajta pedig nyugodtan aludhat abban a tudatban, hogy a muzulmánok már csak ilyen őrültek. Pedig ott nem is szokás összevarrni a feleség száját.

"ájjatok sorba kutyák"