Aki figyelemmel követte a múlt heti Fidesz ellenes tüntetéseket, rájöhetett, hogy mennyire unalmas ez a hely. Én mondjuk csak a képeket néztem meg, de úgy elvette a kedvemet az egésztől, mint amikor Milkát ígérnek húsvétra, de a csomagban csak Katica tortabevonót találtam ovisként. Vannak akik viszont nem játszanak ilyen óvatosan, pedig soha nem fogják megkapni amit akarnak.
A mai adagban egy olyan országról lesz szó amiről senki nem tudja biztosan, hogy hívják, mert teljesen mindegy. Ugyanis ország helyett, jobb csak permanens csatatérként kezelni. Bizonyám, ez Burma/Mianmar.
A cikknek az apropója a muzulmán-ellenes villongások az ország nyugati részében. A burmaiak pedig tudják, hogy kell egy jó bulit összehozni. Kezdjük talán ott, hogy a muzulmánokat ritkán képzeli az átlag Európai olvasó elnyomott kisebbségként a Gázai övezeten kivűl. A militáns buddhisták mellett, viszont a mudzsahedinek nem nagyon rúghatnak labdába.
Az ország muzulmánjai :a Rohingják. Saját elmondásuk szerint a nevük kegyelmet jelent, ez eleve nem jó ómen egy terrorista csoport elindításához. A bázis=oké, Mozgalom a szabad Tuareg földért=jó, Mártírok és harcosok vérben született szövetsége=MENŐ, Kegyelem=felejtsd el papa. Tavaly kezdődött a konfliktus amikor a moszlimok tüntetést szerveztek. A többiek pedig úgy döntöttek, hogy válaszul begyújtanak minden gyanús házat. A gyanús ház alatt pedig azt értem, hogy mindenki aki azon a környéken lakik. Amikor pedig militáns buddhistákat írtam, akkor pedig arra gondoltam, hogy nagyjából mindenki. Idáig nyolcvanan haltak meg és százezren menekültek el.
Az örök szabály. Sok pálmafa = sok szenvedés
Burmában mindenki szereti a balhét. Ez pedig a remek multikulti jellegből adódik. Ne higgy a körszakállás szociológia tanárodnak. A sok etnikai csoport a világ legnagyobb részén egyet jelent a sok vérrel. Vannak itt még: Shanok, Karenek (ők a kakukk tojás keresztények), Kachinnok és még kitudja kicsodák. Amit róluk tudni kell, hogy nagyjából közös célok vezérlik a működésüket: 1.) megszerezni a völgyet ahol a dzsungellel ellentétben lehet valamit termeszteni 2.) rátenni a kezüket az ópium földekből járó nyereségre 3.) független államot kialakítani vagy legalábbis olyat ahol ők hozzák a szabályokat. Nem csoda, hogy a Burmaiknak sose sikerült eladni az ábrahámita poklot, ők ugyanis oda születtek.
Az országot megszállta már Kína, Sri Lanka (bizony), szokás szerint a britek, ami pedig az útjukba került, felgyújtották. Az igazi rendetlenkedés azonban ’48-ban kezdődött. Ahhoz, hogy megértsük menjünk vissza egészen ’41-ig. A japánok éppen a britek ellen próbáltak nyerni ehhez pedig igénybe vették egy Ne Win nevezetű gerilla vezért szolgáltatásait. Jól is ment az üzlet, azonban ’43-ban a gerillák rájöttek, hogy a japánok egész egyszerűen őrültek, és oldalt váltottak. Nem nagyon írható a késlekedés a számlájukra. Akkoriban nem volt internet, ahonnan ennek a csodálatos rajzfilmpornót, és a mártíromságot piedesztálra helyező kultúrának a vívmányairól értesülhettek volna. Az átállással a britek kiverték a japókat és rájöttek, hogy a burmaiak egész egyszerűen őrültek, és inkább kivonultak. Ne Win pedig megkapta a saját országát.
Ő pedig azt csinálta, amit a gerilla vezérek szoktak ilyenkor. Ravasz hadvezérből napszemüveges félkegyelművé változott, és elkezdte építeni a szocializmus. A mai napig nem tudni még becslésre sem, mennyien haltak meg az anarcho-szindikalista barakkokban.
A világ pedig rájött, hogy Mianmárral foglalkozni nem érdemes. Az indiaiak a Kareneket, a kínaiak a kommunistákat, az amerikaiak mindig valamelyik véletlenszerűen kiválasztott etnikai csoportot támogatják. A thaiföldiek pedig azt aki meghosszabbítja a polgárháborút, és közben ügyelnek arra, hogy senki még csak ne is nézzen onnan az országuk felé.
2011 óta az Egység A Demokráciáért pártnak kellene Burmát egy csendes budai lakóparkká változtatnia. Nos úgy néz ki pontosan másfél évig sikerült nekik elhitetni a világgal, hogy menni fog. De őszintén szólva nem sajnálom. Nekem ugyan nem hiányzik több békés felvonulás.
