Ha utazott valaha az olvasó, a kilencszáz valahányas éjszakai buszon dél felé, jól ismerheti a spontán elalvás jelenségét. A Határ úti megállót megközelítve az utazóközönség jelentős része, hozzám hasonlóan, mintha akut narkolepsziában kezdene szenvedni. A remény, hogy a nomád kispesti fosztogatókban lesz annyi becsület, és alvó embert nem ébreszt fel némi zsákmány reményében -- nem egyedüli az állatvilágban. Így tesz a hátára forduló spániel, és a rovarok jelentős része. Vannak azonban a miénknél sokkal fejlettebb, és becsületesebb kultúrák, ahol hiába veszélyes, már egyáltalán buszra várni nappal, mégis inkább a harcot választják.
Az, hogy Dél-Pesten nem volt jó a helyzet, és nem is lesz soha, mindenki tudja. Ennél létezek sokkal régebb óta így álló, sokkal reménytelenebb, viszont sokkal izgalmasabb helyek. Ilyen Nigéria, ahol éppen a dzsihádista Boko Haram próbálja rátenni a kezét a keresztény többséggel rendelkező délre. A médiában a semminél is kevesebbet lehet erről olvasni. Mindenki legyinthet, hiszen ezek ilyen „vallási dolgok” meg amúgy sem hal meg annyi fehér ember, hogy a nemzetközi szervezetek érdeklődését felkeltsék. Nem hagynám persze, hogy a lelkem száradjon az, hogy valaki ne halljon erről a színes és rendkívül erőszakos régióról.
Név szerint a Száhelről van szó. Ez az Atlanti oceántól a Vörös tengerig, a közép-afrikai dzsungel, és a Szahara határán húzódó vérrel bőven megöntözött világoszöld sáv. A neve arabul partvidéket jelent. Ha a Hajtás Pajtásnál dolgoznék, valószínűleg rengeteg metaforát tudnék az emberiség bölcsője, és az északi „partvidéke” toposzra gyártani. Maradjunk viszont annál, hogy a vegetációról nevezték el, és mindig is valamilyen határvidék volt az északi moszlim, és a déli, afrikai kultúrák között.
Nem is igazán sikerült senkinek huzamosabb időre birtokolnia. Köszönhetően, hogy a dúsabb növényzet miatt a délen élő, és gyalogosan harcoló Yorubáknak esélyük sem lett volna ellenőrzésük alá vonni a szavanna síkságait. Az északról érkező Berberek és Arabok pedig annál jobban féltették tevéiket, minthogy kockáztassák azokat egy dzsungel határvidékén folyó harcban. Márpedig a tevéjére minden közel-keleti jobban vigyáz, mint most az Audiájára. Na, nem azért, mert tele voltak kokainnal, hanem ha nincs teve, akkor nincs visszaút. A vadászó-gyűjtögetés elhagyása óta, ugyanis az ember képtelen ennélkül az állat nélkül hatékonyan átkelni a Szaharán.
Jó kérdés, hogy miért nem felejtették el ezt az egész Oroszlánkirály díszletet. A megoldást a piacgazdaság alaptörvényei nyújtják. Ez a terület nagyon gazdag két dologban: rabszolgákban és kitermelhető nyersanyagban. Az árrést kihasználva már a rómaiakkal is igen gyümölcsöző üzleteket lehetett kötni a sivatagi törzseknek. Az igazi pénzeső a muzulmán hódítás után kezdődött el.
A középkori iszlám világnak a rabszolga kereskedelem, valami olyasmi, mint a Republikánus pártnak a sweatshop és az olajkitermelés. Az Iszlám – bár elfogadja a rabszolgaságot – a 600-800-as években olyannak számított, amit ma az itteni politikusok szívesen jellemeznének „cigánytenyésztő libanonizmusnak”. Mohamed maga is sok szerencsétlensorsút vásárolt, és szabadított fel, akik később a vallás gerincét jelentették bizonyos helyeken. A mindenkori köznépnek azonban nem kellet sok, hogy rájöjjenek mennyit is lehet keresni, és gyorsan elfelejtsék az erkölcsi példamutatást.
A remek arab infrastruktúrának az első élvezője a Ghánai királyság volt. Az Almoravidok miután megunták a jelentős felárat, úgy gondolták lerohanják az egészet. Nem sokkal később belátták, hogy itt még ők sem képesek fegyelmet tartani. Ezután jött létre a Mali birodalom. Ők sem bírták néhány száz évnél tovább, és felváltotta őket a Songhai, és még jó pár kisebb részre szakadt emírség, és sejkség, miközben a rabszolgák mellet a só– és aranybányákért harcoltak. Nem is untatnék tovább ezzel senkit, de mindenképp hiányzik innen egy idézet. Úgyhogy hadd adjak egy ütőkártyát azok kezébe, akik legközelebb egy rendkívül idegesítő – és egy muzulmánhoz méltatlanul töketlen – európai moszlim értelmiségivel vitatkoznak. Az idézett könyv egyébként remek olvasmány:
„Ebből következően a Negrid nép, szabályszerűen, aláveti magát a rabszolgaságnak, mivel kevés alapvetően emberinek vélt tulajdonsággal rendelkezik, és sok olyan ismertetőjeggyel amely inkább vall egy buta jószágra…”
Ibn Kaldun, Muqadimmah, 14. század
Jó kérdés, hogy ezek után hogyan érezhetnek nosztalgiát az Iszlám világ iránt a Nigériaiak. A válaszért nem kell messzire mennünk, egyetlen dologra van hozzá szükség: felvilágosult és/vagy keresztény európaiakra. A fehér ember nem szeret foglalkozni azzal, hogy ki milyen vallású. A muzulmánoknál, pedig aki áttért azt már nem igazán lehetett jóhiszeműen eladni. Ezzel szemben a spanyolok, és a portugálok szívesen keresztelték meg az itt vásárolt feketéket. A szentség felvétele után pedig nyugodt lelkiismerettel passzolhatták őket tovább, haszonállatként valamelyik dél-amerikai ültetvényre.
Mi a helyzet a gyarmatositók felvilágosultabb részével? – teheti fel mindenki a kérdést. Nos, a legfelvilágosultabb franciák az 1800-as évek első felére majdnem teljesen monopolhelyzetben voltak a transz-atlanti rabszolga kereskedelemben. Jól mutatja, a híres La Jeune Estele esete. 1820-ban egy brit cirkáló üldözőbe vett egy francia kereskedőt. Mikor nyilvánvaló lett a hajó kapitányának, hogy a játéknak vége, hordókat kezdet dobálni a tengerbe. A rakomány persze illegális volt. Minden vízbe ejtett hordó egy pár 12 éves fekete rabszolgát jelentett. Akármit mond a körszakállas szociológia professzorod, a profit maximalizálás nem új találmány.
A franciáknál pedig csak egy rosszabbat ismerhetett a gyarmatosított világ. A britek bár jelentős infrastrukturális fejlesztést vittek véghez Nigéria déli részén – ahonnan a rabszolgaság betiltása után pálmaolajt exportáltak – az északi részt meghagyták a törzsi és moszlim kultúrájában, lévén, hogy nem sok hasznuk származott belőle. Mire 1960-ra végleg kivonultak az országból, egy minden szempontból darabokra hullott térséget örököltek az őslakosok.
A kilencvenes évekig több törzsi háború és katonai kormány váltotta egymást. A 70-es évektől kezdett stabilizálódni a helyzet, ugyanis a Niger-deltába található óriási mennyiségű olajat elkezdték kitermelni. Már a harmincas évek óta tudják, hogy van gazdaságosan bányászható olaj, azonban az angolok valószínűleg csak jelentős adók mellet hagyták volna, hogy az elhagyja az országot.
A Menőség definíciója
A függetlenség után szabad volt a pálya az internacionális cégek előtt. Ahhoz, hogy maximalizálni tudják a profitot az ősi módszerhez nyúltak. Olyan államapparátust támogatnak, ami kellően korrupt ahhoz, hogy előnyhöz juttassa őket a szakszervezettekkel, és a versenytársakkal szemben, viszont működik annyira, hogy a kitermeléshez szükséges infrastruktúrát biztosítsa.
Az egyik nagy – ha nem a legnagyobb – játékos a Shell. Tavalyelőtt például sikerült a Munkaügyi Miniszter közbenjárásával, megparancsolni az Olajkitermelők Szakszervezetének a sztrájk beszüntetését. A gyakorlatilag rabszolgamunkában tartott dolgozók pedig feladták. Nem csoda, a Shell sokkal félelmetesebb, mint azt el tudnánk képzelni. Az 1993-as etnikai konfliktusokban – több szemtanú szerint – indirekt segítette a kormányt a szokásos eszközökkel: lőszer, üzemanyag, néhány kínzószoba és egy-két jó állásajánlat meglebegtetése a vezetők rokonai előtt. A nyilvánosan kivégzett Ken-Saro Wiwa családja ugyan beperelte őket, de a cég inkább 15 millió dollárt csengetett, a nyilvános tárgyalás helyett. A Shell természetesen mindent tagad.
Így jutunk el az északi muzulmánokhoz, akik az ország felét alkotják. Némileg új szereplőként jelentek meg a katonai színpadon, déli nagy törzsek az Igbók és a Yorubák mellett. A legveszélyesebbnek tartott szervezetük a Boko Haram. A nevük nagyjából a nyugati tanítások (Haram) elleni állásfoglalásként jellemezhető. Amikor pedig ők érvelnek, az szó szerint robban.
Egy terrorista szervezethez képest békésen indult a történetük. Bár nézeteik még a szalafista közösségben is figyelemre méltóak: tagadják ugyanis, hogy a Föld geoid alakjának elfogadása összeegyeztethető lenne az Iszlámmal. Mohamed Yusuf a szokásosan ravasz és jó szónoki képességekkel megáldott vezér, így indította el a szervezetét. A Nigériai jogrendszer sajátos diszkriminációja, és a korrupció köré épített retorikája hatásos volt az elnyomott északi fiatalság körében. Arról nem is beszélve, hogyha egy jó marketing mellé még grátisz Kalasnyikovot is kapnak a fiatalok, nem kell kétszer szólni.
A kormánynak érthetően felkeltette figyelmét a csoport. A Nigériai Rendőrség pedig nyomozni kezdett. Ahol pedig a Nigériai Rendőrség kérdezősködik ott annyi hátbelövéssel öngyilkosságot elkövető, és lépcsőn halálosan lecsúszó ember lesz, amit az NKVD is megirigyelhetett volna. Az eljárást a Maidiguri csata zárta. Az élő szemtanúk crossmotoron, mérgezett nyilakkal íjazó feketékről számoltak be. Ebben pillanatban ennél menőbb dolgot azt hiszem, nem tudnék elképzelni, pedig nem kevés rapvideót láttam életem során. A csata végül 1000 emberi áldozatba került. Mohamed Yusuf is köztük volt, aki bár az összecsapást túlélte, a rendőrség szerint menekülni próbált az előállítás után, és lelőtték.
A szervezet azóta sem henyél. 2012-re áldozataik száma 900-ra volt tehető. Ennél frissebb adatot nem találtam. Legutoljára egy leginkább keresztények által használt északi buszpályaudvart robbantottak fel, ezzel 60 ember halálát okozva. Az egyetlen problémájuk északon valószínűleg a szufista többség lesz, ők a Boko Haramhoz hasonló vahabita moszlim szemében talán rosszabbak, mint a keresztények. Ha esetleg, elér a kezük a déli részre, minden bizonnyal szembe találják magukat az igencsak harcias törzsekkel, akikkel egész biztosan nagyon meg fog gyűlni a bajuk.
Akárhogyan végződik, annyi biztos, hogy a Nigériaiak és minden Száhel övezetben élő szépen lassan visszatér ahhoz, amit évezredek óta folytat. Nagy birodalmak ellen vívják ki a függetlenségüket, majd egymással is összekapnak. Ezzel pedig folytatják az emberiség egyik legősibb kultúráját, amely mindenféle vallástól vagy ideológiától mentes.
Béna kinézetű panelprolinak lenni, nem egyszerű az éjszakai buszon. De ilyen körülmények között élni egészen más szint. Ahogyan megszűntek a szultánságok és a gyarmatok, előbb vagy utóbb biztosan megszűnnek a nagy olajcégek, és velük együtt talán, az egész európai kultúrkör. A Yorubák, az Igbok, és az északi törzsek pedig akkor is harcolni fognak valakivel, vagy egymással. Csak azért, hogy utána újra kezdhessék. Ez pedig mindenféle szarkazmus nélkül: lenyűgöző teljesítmény.
